A torzítást úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem más, mint zaj. Zaj, vagyis zavaró, tehát megszüntetendő, vagy legalábbis csökkentendő jelenség. Ha torzítás csak egy van, „a torzítás”, akkor zaj is csak egy van, „a zaj”. Ez így igaz, de a végtelen számú torzítási paraméteren belül a zaj jellemzőit külön kezeljük.

Mind a pszichoakusztikában, mind az elektronikában – tehát a rockzene és a diszkó technikájában is – az egyik leggyakrabban használt fogalom a torzítás. Mindig azt vizsgáljuk, hogy mennyit torzít a hallórendszerünk, az erősítőnk vagy a hangsugárzónk.

A hangok felismeréséhez a hallórendszerünknek „tudnia” kell, hogy milyen hangot is hallunk. A hallókéregnek fel kell ismernie a hangmintát, azaz pl. a spektrumot, az intenzitást, az egyes hangokban bekövetkező változásokat is. Az elemzést az elsődleges hallókérget körülvevő magasabb rendű auditív területek végzik.

A pszichofizika fejlődése során igyekeztek egyre kifinomultabb skálázásokat használni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezekkel az a cél, hogy az emberek segítségével végzett mérések minél kevésbé legyenek személyfüggők, vagyis minél tárgyszerűbbek és pontosabbak legyenek. Emberek segítségével, de nem embereken kísérletezünk.

Amikor a hallórendszer vizsgálatakor arányokat becsülünk meg, viszonylag pontos eredményt kapunk, ha a kétszeres hangosságérzethez keressük a fizikai hangerő értékét. Ha viszont az a feladat, hogy egyből a négyszeres arányt állapítsuk meg, biztosan nem az lesz az eredmény, mintha először a kétszereset, utána pedig a kétszeres kétszeresét vizsgálnánk. Még nagyobb gond volna, ha – mondjuk – másfélszeres vagy 2,5-ször arányt kéne megsaccolni. 

Most egy csöppet kapaszkodnod kell! Nem azért, mert attól kell félned, hogy pucéron belepottyansz a jeges vízbe, hanem mert egy, a rockzene és a diszkó technikájában teljesen ismeretlen fogalommal, az éppen érzékelhető különbséggel vagy a legkisebb érzékelhető különbséggel kell szembesülnöd. Hazánkban egy nagyon híres kutató, Mérő László vezette be ezt a fogalmat, ezért van neki magyar rövidítése, a LÉK. Angolul just noticeable difference-nek, JND-nek hívják.

 Az ember hallórendszere nem minden hangot érzékel, és még ennél is sokkal kevesebbet dolgoz föl, mert hamar elpusztulnánk amiatt, mert a nagy hangzavarban nem ismertük föl a veszélyforrások hangját.

A hallás lélektanának egyik legnagyobb kétsége, hogy miként lehet mérni a szubjektív hangélményt. S egyáltalán, léteznek-e az észlelésnek paraméterei? Ez azért nagyon fontos kérdés, mert ha tudjuk mérni a szubjektív értékeket, akkor tudunk olyan berendezéseket is készíteni, olyan eljárásokat találhatunk ki, amelyek tervezésekor, gyártásakor vagy megszólaltatásakor igazodhatunk ezekhez az értékekhez. Vagyis nem tartalmaznak fölösleges részeket, viszont ami a helyes észleléshez szükséges, azt nagyon is jól tudják. Különösen fontos ez a digitális hangtechnikában, ahol minden bit számít – nem véletlenül vacakolnak a nagy gyártók immár évtizedek óta ezzel, s érnek el igen szép – vagy éppenséggel kétségbeejtő – eredményeket.

Az eddigiek során jobbára az érzékelésről volt szó. Itt az ideje, hogy a hallórendszer észlelési jelenségeit is megvizsgáljuk. A megismerési folyamatoknak ugyanis csak az első lépcsője az érzékelés. 

A hallópálya első szakaszán már csaknem túljutottunk, érdemes azonban egy kicsit még elidőzni azon, hogy miért is ilyen bonyolult ez az egész? Miért nincs úgy, hogy a hallóideg egyszerűen csupán betorkollik az agyvelő egy – na jó, két – pontjába, és az ott lévő központ mindent elintéz?