Amikor 1988 januárjában a Sony tokkal-vonóval felvásárolta kétmilliárd dollárért a világ egyik legnagyobb hanglemez gyártóját és kiadóját, az USA-beli CBS Records-ot, és azonnal megszüntette az analóg hanglemezek készítését, sokan úgy gondolták, hogy ez volt az utolsó szög a hagyományos hanglemez koporsójában.

A még működőképes analóg magnók többsége lassanként eléri a matuzsáleminak számító, fél évszázados kort. Számos honlap foglalkozik azzal, hogyan lehet megóvni ezeket a készülékeket.

Ha van kép, és még mozog is, akkor a hang lényegtelen. Hosszú időn keresztül gondolták így a filmesek és a tévések, és így volt ez a képmagnó kezdeti korszakában is.

Amikor egy fejlesztés szerencsétlenül kezdődik, nem biztos, hogy szerencsétlenül is fejeződik be. A Telefunken zajcsökkentőinek és magának a cégnek a története azonban semmiképpen sem a boldog vég egy szappanopera utolsó epizódjából.

A zajcsökkentő kompanderek minősége nagymértékben függ attól, hogy a kompresszor, illetve az expander vezérlése milyen módon történik.

Ha valamit összenyomunk, később pedig ugyanakkorára széthúzunk, azt kéne kapnunk, ami az eredeti volt. Feltéve, hogy amit összenyomtunk, tökéletesen rugalmas.

Az analóg zajcsökkentők közötti piaci versenyt a Dolby Laboratories megoldásai nyerték, mégis érdemes felbontani néhány újabb flakont.

A Dolby A-t 1966-ban mutatták be, a Dolby SR-t 1986-ban. A hangtechnika történelmében két évtized óriási idő.

1979-ben a Philips és a Sony hivatalosan is bejelentette, hogy tömeggyártásra készen áll a digitális hanglemez és a lejátszó készülék. Az analóg világnak vége – hirdették orrba-szájba.

A tömegelektronika akár még a legnagyszerűbb elképzelést, találmányt, eljárást is képes lebutítani annyíra, hogy még éppen használható legyen, de a lehető legolcsóbb.