A hallás lélektanának egyik legnagyobb kétsége, hogy miként lehet mérni a szubjektív hangélményt. S egyáltalán, léteznek-e az észlelésnek paraméterei? Ez azért nagyon fontos kérdés, mert ha tudjuk mérni a szubjektív értékeket, akkor tudunk olyan berendezéseket is készíteni, olyan eljárásokat találhatunk ki, amelyek tervezésekor, gyártásakor vagy megszólaltatásakor igazodhatunk ezekhez az értékekhez. Vagyis nem tartalmaznak fölösleges részeket, viszont ami a helyes észleléshez szükséges, azt nagyon is jól tudják. Különösen fontos ez a digitális hangtechnikában, ahol minden bit számít – nem véletlenül vacakolnak a nagy gyártók immár évtizedek óta ezzel, s érnek el igen szép – vagy éppenséggel kétségbeejtő – eredményeket.

Az eddigiek során jobbára az érzékelésről volt szó. Itt az ideje, hogy a hallórendszer észlelési jelenségeit is megvizsgáljuk. A megismerési folyamatoknak ugyanis csak az első lépcsője az érzékelés. 

A hallópálya első szakaszán már csaknem túljutottunk, érdemes azonban egy kicsit még elidőzni azon, hogy miért is ilyen bonyolult ez az egész? Miért nincs úgy, hogy a hallóideg egyszerűen csupán betorkollik az agyvelő egy – na jó, két – pontjába, és az ott lévő központ mindent elintéz?

 A hallórendszer eddig elemzett részei a környéki vagy perifériális idegrendszerhez tartoznak. Azért van szükség a perifériára, mert a központ nem képes közvetlenül feldolgozni a hangrezgéseket, kell átalakító szerkezetre. Ez a szerkezet a fül. A környéki idegrendszer szolgálja ki a központi idegrendszert, a központi idegrendszer a környéki idegrendszeren keresztül ad utasításokat.

Még sokáig elmerülhetnénk az idegsejtek, idegrostok működésének szépségeiben, korlátozzuk azonban ezt a gyönyörködést a belső fül működésének részletesebb megismerésére, mert ott is van látnivaló bőségesen! 

A hangrezgések a belső fülbe vezető útjának azt a változatát, ami a külső és a középső fülön keresztül vezet, légvezetéses hallásnak is nevezik. Van egy másik útvonal is, amikor a hangrezgéseket a koponya csontjai vezetik a belső fülbe, s értelemszerűen ennek csontvezetéses hallás a neve. A csontvezetés elsősorban a saját hang közvetítésében játszik szerepet: ha saját hangunkat hangfelvételről hallgatjuk – amikor is a szokásos csontvezetés hiányzik –, akkor ez a hang teljesen idegenként hat. Ezen kívül azonban külső hangok felismerésében a csontvezetésnek csak a légvezetés károsodása esetén tulajdonítunk jelentőséget.

Még csak az kéne, hogy kijöjjön! A fül harmadik része, a belső fül nagyon is jól elrejtőzik a halántékcsontnak a sziklacsonti része mögötti labirintusban. A sziklacsont az emberi szervezet legmasszívabb képződménye. Két cucc is van itt: az egyik az egyensúlyérzékelő és -szabályzó szerv, vagyis a három félkörös ívjárat üregrendszere; a másik pedig a halláshoz szükséges csiga. 

A külső fül a dobhártyával záródik, a középső fül a dobhártyával kezdődik. A dobhártya egy membrán, amely a levegő rezgéseit mechanikai rezgésekké alakítja. A dobhártya olyan rezgésátalakító szerv, aminek az ellenállása, impedanciája nagyjából megegyezik a levegő impedanciájával. Viszonylag jól illeszkedik a levegőhöz – kicsi a veszteség.

Legutóbb arra kértelek, hogy olvasd el az összes eddigi szösszenetet, ezért biztosan emlékszel arra, amikor szabványembert készítettünk. Most egy újabb feladatunk lesz: ki kell találnunk egy olyan hallórendszert, ami a lehető legtökéletesebb, és a szabványos emberhez, emberbe gond nélkül illeszthető.

Az előző 27 részben annyi mindenről volt szó, hogy érdemes egyet szusszanni. Ugyanis a következő időszakban boncolni fogunk, a szó valódi és képletes értelmében is. Azt fogjuk igen részletesen vizsgálni, hogy a hallórendszerünk hogyan működik, milyen paraméterei vannak, és hogy mi minden következik ebből.