Az elektrofon hangszereket nemcsak muzsikálásra, hanem filmhang effektusok készítésére is használják. Ezek közé tartozik a trautonium. Ez a hangszer már valóban majdnem analóg szintetizátor, csak a múlt század első harmadában még nem használták ezt a kifejezést, és néhány szempontból nem felel meg a későbbi szintetizátorok rendszertechnikájának.

Bármennyire is szeretjük a teremint, az, hogy nem könnyű játszani rajta, s hogy szűkös a hangszínkészlete, arra késztette a későbbi – vagy a Lev Tyermennel azonos korszakban alkotó – hangszerfejlesztő harcosokat, hogy vagy annyira lebutítsák a hangszert, hogy azonnal játszani lehessen rajta, vagy gazdagítsák a megszólalás lehetőségeit.

„Nevetséges abszurditás, hogy a 20. században még mindig macskabél húrokat lószőrből
készített vonóval dörzsölve állítunk elő zenét!” – mondta állítólag 1920-ban Lev Szergejevics Tyermen, már amennyire bármilyen történet hiteles lehet, ami róla szól. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy olyan elektrofon hangszert talált föl, amit száz év múlva is gyártani fognak.

A 21. századi elektrofon hangszerek lelkivilágának megértése sokkal egyszerűbb, ha ismét visszamegyünk az „ősi” időkbe, amikor az akusztikus hangszerek tudását ki akarták bővíteni, de ehhez az elektronikus oszcillátorok még nem álltak rendelkezésre. A modern hangszerekkel ugyanis nemcsak eljátszani lehet egy művet, hanem az egyszeri előadás az előadó közreműködése nélkül is visszajátszható, ismételhető, és a hangszer programozható is.

Noha keveseknek adatott meg, hogy valamelyik analóg Chamberlin, Mellotron vagy Novacord gazdája lehessen, ez a fura hangszercsalád nemcsak a muzsikusok, hanem a zenerajongók szívébe is belopta magát. Az instrumentumok hátrányai közül a két legnagyobb az ár és a súly volt. Ahhoz, hogy ezt a népszerű hangszert bárki birtokolhassa, e két paraméter értékét kellett jelentősen csökkenteni, lehetőleg nullára.

Olyan eszközöket szeretnénk, amelyek mindent tudnak, és a kezelésük is egyszerű. Nincs ez másképp a hangszerek esetében sem. Ez a két feltétel – tehát az univerzalitás és a könnyed használat – azonban ellentmondásos, ezért általában dönteni kell: vagy sok mindent tud a cucc, de akkor több száz oldalas a kezelési útmutatója, vagy keveset, de akkor nem kell sokat bíbelődni vele, és a célunkra, például a muzsikálásra fordíthatjuk a figyelmünket, nem arra, hogy a hangszer melyik gombja vagy része mire való.

Az elektrofon hangszerek históriája is éppen olyan, mint bármi a történelemben. Nagy-nagy disznóságok is szolgálhatják az emberiség, de legalábbis, a rockzene javát.

Amióta elektrofon hangszerek léteznek, a legalapvetőbb kérdések egyike, hogy a hangkeltés milyen módon történjék. Másképpen fogalmazva: hogyan lehet utánozni az akusztikus hangszerek hangját úgy, hogy ne kelljen kismillió oszcillátort használni. Ennek egyik módja a hangmintán alapuló hangcsiholás, s már csak az a kérdés, hogy a hangmintát hogyan tároljuk és a tárolt mintát hogyan tesszük lejátszhatóvá.

Az elektrofon hangszerek több, mint 120 éves történetében vannak olyan instrumentumok, amelyek felejtősek ugyan, de működési elvük a születésüket követő fél évszázad után válnak igazán érdekessé. Két ilyen „történelmi lábjegyzet”-ről lesz szó a következőkben.

Már Laurens Hammond élete során is felvetődött, hogy a hangkerekeket elektronikus oszcillátorokkal kellene felváltani, mert az utóbbiak lényegesen kisebb súlyúak, méretűek, hangolhatók és vezérelhetők. Azonban az analóg, csöves vagy félvezetős oszcillátorok könnyen elhangolódtak, az kész csoda volt, ha egy-egy korai elektronikus orgona nem mászott el a koncert kezdetétől annak a végéig.