Az analóg szintetizátorok oszcillátoraival csak néhány hullámfajtát – szinusz, emelkedő fűrész, csökkenő fűrész, háromszög, négyszög –, illetve fehér- és színes zajokat tudtak előállítani. Ezeket összegezték vagy szűrték, és masszírozták mindenféle effekt-áramkörökkel, de elég gyorsan kimerült a hangzáskészletük.

A 20. század nyolcvanas éveiben gyilkos verseny volt a professzionális szintetizátorok gyártói között. Egymás ötleteinek ellopása ugyan nem volt idegen a számukra, ám egy szabadalmi per kockázata igen nagy volt, ezért inkább ügyesen megkerülték a levédett találmányokat.

Úgy tűnik, hogy az időmérő szerkezetek és a hangszerek testvéri kapcsolata letagadhatatlan. Hiszen az első programozott hangszerek a templomi harangjátékok, a zenélő órák és a zenedobozok voltak. Elektromos órákat gyártott egykor a Hammond, a múlt század hetvenes éveiben pedig megjelentek a muzsikáló – vagy inkább nyekergő – kvarcórák is.

A 2020. januári NAMM-on bemutattak olyan hangszereket is, amelyeknek csak a prototípusa létezik. Vagy még az sem, mert vitrinben voltak. Ilyen a Korg Opsix, amelyről annyi tudható, hogy a DX7 egyik reinkarnációja lesz – ha lesz.

1983. májusa és októbere között a Yamaha 39 913 067 dollárt kaszált a DX7 szintetizátoron. A Stanford egyetem licencdíja 199 565 dollár volt. Mai árfolyamon számolva 103 377 649, illetve 516 887 dollárról van szó. Az 1984. decemberi jelentés szerint a Stanford egymillió akkori dollárnál is többet keresett a szabadalmon, illetve a Yamahával való kapcsolat következtében.

A rockzene történetében vannak olyan korszakok, amelyeket lazán társítanak valamelyik új hangszerhez. Ennek az az oka, hogy e hangszerek lényegesen változtattak e műfaj egyik jellegzetességén: a hangzáson, külföldiül a „sound”-on.