A múlt század hatvanas éveinek vége felé már rengeteg cég gyártott kombó orgonát. Mivel a tőkés országokból az egykori szocialista országok hivatalos kereskedői csak elvétve hoztak be ilyen hangszereket, természetes volt, hogy néhány ország saját gyártással próbálta mérsékelni a hiányt. Annál is inkább, mert ezekben az országokban komoly előzménye volt az elektrofon hangszerek készítésének.

Az olasz hangszerkészítők az európai muzsika élvonalába tartoztak. Nyilván eszedbe jutott Antonio Stradivari, az Amati dinasztia vagy a zongora feltalálójának tekintett Bartolomeo Cristofori. Ehhez a hagyományhoz csatlakozott 1964-ben a Farfisa nevű cég is, amelyik a Vox mellett a leghíresebb kombó orgona gyártó volt.

Ha a Hammond orgonák érzéki bujaságára vágyódsz, ha elbódított a Fender-Rhodes zongorák csengő-bongó incselkedése, ha élvezed a Wurli pajzánkodását, és ha meghatódsz a Mellotron gyengéd ölelésétől, akkor a kombó orgonák nem neked valók. Ha viszont – nem szégyen – egy gyors, kiadós numerát szeretnél, amihez nem kell sokat lelkizni, akkor helyben vagyunk.

A második világháború után egyre nagyobb kereslet volt a szórakoztatóipar termékeire, köztük a slágerekre. Az USA akkor legnagyobb haditechnikai és otthoni elektronikus berendezéseket gyártó cége és az egyik legjelentősebb hanglemezkiadó az RCA volt.

Az elektrofon hangszereket nemcsak muzsikálásra, hanem filmhang effektusok készítésére is használják. Ezek közé tartozik a trautonium. Ez a hangszer már valóban majdnem analóg szintetizátor, csak a múlt század első harmadában még nem használták ezt a kifejezést, és néhány szempontból nem felel meg a későbbi szintetizátorok rendszertechnikájának.

Bármennyire is szeretjük a teremint, az, hogy nem könnyű játszani rajta, s hogy szűkös a hangszínkészlete, arra késztette a későbbi – vagy a Lev Tyermennel azonos korszakban alkotó – hangszerfejlesztő harcosokat, hogy vagy annyira lebutítsák a hangszert, hogy azonnal játszani lehessen rajta, vagy gazdagítsák a megszólalás lehetőségeit.