A mintázók (szemplerek) tanulmányozása azt bizonyítja, hogy a muzsikában nem mindig fontos a létrehozott hang minősége. S ha nem sikerül – technológiai vagy költséghatékonysági okok miatt – hagyományos értelemben vett szép hangokat csiholni, akkor a hangzásmódosító eljárások és a szolgáltatások képesek elfedni a mégoly drága eszközök hibáit, legalábbis egy ideig.
Ha végigtekintünk a magyar feltalálók és találmányok sorsán, akkor az az érzésünk támad, hogy roppant tehetségesen barmoljuk el a lehetőségeinket. Mintha hazánk döntéshozói kiváltképp nagy állatok lennének. Pedig nem vagyunk ebben a tekintetben sem rosszabbak más népeknél, de a kudarcaink jobban érintik meg a lelkünket, mint mások sikertelensége.
A zenei alkotásokban a mintavételi eljárások sokkal régebbiek, mint gondolnád. Lássuk hát!
Valamikor, réges-régen állomásnak azt a helyet neveztük, ahol a vonat megállt, hogy az utasok fel-leszállhassanak. A kisebb állomások voltak a megállók, a nagyobbak meg a pályaudvarok – kivéve a debreceni Nagyállomást.
A Pop, csajok, satöbbi című könyv és a belőle készült film kiváló példa arra, hogy a különböző listák és válogatások mennyire szubjektívek. Abban azonban sokan egyetértenek, hogy az előadói szintetizátorok öt klasszikus nagyágyúja a Moog Minimoog, a Yamaha DX-7, a Sequential Circuits Prophet-5, a Roland D-50 és a Korg M1.
A hangminta alapú szintézis szinte az összes nagy elektronikus hangszert gyártó céget megihlette, többek között olyan nagyokat is, mint a Roland.