A sztereó hangtechnika egyik alapvető problémája, hogy az eredetileg nagy távolságokat a jobb és a bal oldal között hogyan lehet úgy szűkíteni, transzformálni a lakások szobáiban elhelyezett hangsugárzók közötti néhány méteres távolságra, hogy mégis az eredetihez hasonló térérzetünk legyen. Az igazán őszinte válasz erre az, hogy sehogy, legfeljebb bízhatunk abban, hogy a hallórendszerünk annyira intelligens, hogy támogatja az erőfeszítéseinket.

A sztereó minimálmikrofonozás két mikrofonját úgy is fölszerelhetjük, hogy a két mikrofon membránja azonos helyen van. Az ilyen mikrofon elrendezéseket közös tengelyű vagy külföldiül koincidens (egybeeső) eljárásoknak tekintjük. Mivel tehát a két mikrofon membránja ideális esetben ugyanott van, a membránokhoz ugyanabban a pillanatban érkeznek a hanghullámok, a fáziskülönbség nem játszik. Ha mindkét mikrofon gömbkarakterisztikájú volna, akkor hangerő különbség sem lenne, nem tudnánk sztereó felvételt készíteni. Ahhoz, hogy intenzitás különbség legyen, legalább az egyik mikrofonnak irányítottnak kell lennie.

Napjainkban már természetes, hogy a hangfelvételek és -közvetítések többsége legalább sztereó, de nagyon elterjedtek a többcsatornás megoldások is. Ahhoz képest, hogy az irányok megkülönböztetése és a térbeliség észlelése – miként ezt a sorozat 80-86. részéből részletesen megismerhetted – milyen összetett folyamat, a modern hangtechnika is nagyon kevéssé épül a pszichoakusztikai kutatásokra, és csak a hallórendszerünk jóhiszeműségén múlik, hogy egyáltalán kialakul bennünk a térérzet, s meg tudjuk különböztetni az egyes hangforrások irányát is.

Tegyük föl, hogy az egyetlen, jól elhelyezett mikrofonunk középen van, viszonylag közel a nagyon széles színpadhoz!

A hangközvetítés, a hangrögzítés és a hangosítás első évtizedeiben még a legfejlettebb keverőasztalok is csak néhány csatorna jelének összekeverésére voltak alkalmasak, mert az elektroncsövek korán haltak, tehát sok csövet tartalmazó berendezést kockázatos lett volna üzemeltetni. E kényszer miatt a minimálmikrofonozás alapjai elég korán kialakultak.

Valamikor, nagyon régen, azt hittem, hogy a mikrofonozást, vagyis a mikrofonok használatát számítógépes programok fogják segíteni. Csak megadunk a gépnek néhány paramétert, és hipp-hopp, kiszámolja a program, hogy milyen mikrofonokat, mennyit és hová kell elhelyezni. Alapvetően nem volt ez annyira buta elképzelés, pl. a koncerthangosításnál tényleg számítógéppel tervezik meg, hogy milyen hangsugárzót hová, milyen szögben és milyen magasan célszerű elhelyezni. S ha jó adatokat adtunk meg, csak kicsit kell masszírozni a számítással meghatározott pozíciókon.