A veszteséges hangtömörítések nemcsak azért veszteségesek, mert a tömörített filéből nem lehet visszaállítani az eredeti jelet. Sokkal nagyobb veszteség, hogy aki csakis ilyen módon tömörített felvételeket, műsorokat hallgat, ezeken nő föl, annak számára ez lesz a természetes. Nem fogja érezni, hogy valami hiányzik belőlük, ami paraméterekkel nem is mindig írható le. 

Veszteségmentes az a tömörítés, amikor a tömörítvényből az eredeti jel tökéletesen visszaállítható. Eredeti jelnek a digitális technikában a PCM jelet tekintjük. Ezt a jelet digitalizálással állítjuk elő az analóg jelből, az analóg jel sávhatárolása, az abból vett minták, a minták tartása, kvantálása és kódolása segítségével.

A 20. század közepén már kiváló minőségű hangtechnikai berendezéseket és felvételeket tudtak készíteni. Valószínűleg meglepődnél, ha pl. a Mercury cég „Living Presence” sorozatából hallgatnál meg valamit – persze, a lemezhez méltó hangláncon.

A hangosság csatája a digitális korszakban bontakozott ki igazán. A számítógépes hangmunkaállomások végtermék (mastering) bővítményeinek egyik fontos szolgáltatása az alulról kompresszálás, vagyis az, hogy a kis jeleket húzzák föl, így belső dinamika ugyan alig lesz, de minden jó hangosan fog szólni.

Már elég sokat tudsz pszichoakusztikából ahhoz, hogy egyértelműen válaszolj: nem, nem jobb. Legalábbis, nem mindig jobb. Akkor vajon miért törekszik az emberi faj arra, hogy minden egyre hangosabb és még annál is hangosabb legyen? Erre is tudod a választ: azért, mert a nagyobb hangosságú hang messzebbre és így több emberhez is eljut, és mert aki hangosabb, annak nagyobb a hatalma.

A ritmus észlelésével kapcsolatos első vizsgálatok nem a zenei ritmussal, hanem sokkal egyszerűbb, időben ismétlődő események észlelésével foglalkoztak. Attól függően, hogy az események között mennyi idő telik el, azok nagyon különböző élményt váltanak ki.

A ritmus valamilyen jelenségnek az időbeli szabályos szerveződése. Az anyagi világ alapvető tulajdonsága a ritmikusság, már az atomok szintjén is. A hang világában a legalapvetőbb ritmus maga a hangrezgés rezgésszáma. Ritmikus a járásunk, az életünk visszatérő szakaszai, a légzésünk, vagy – miért ne pont a ritmusról ne jutna eszedbe – a szex is. Sőt, ez utóbbinál két (vagy több) ember ritmusát össze is kell hangolni. Miként a nem szóló jellegű zenei játékban is.

Amikor az első sztereó műsort közvetítették a párizsi operaházból, még szinte semmit nem tudtak pszichoakusztikáról, mindenféle effektekről, hiszen még sem hangerősítő, sem hangszóró nem volt. Csak szénmikrofon, drót és fejhallgató. S bármennyit is változott a világ azóta, kidolgozhattak számos térhatású, térhangzású eljárást, a legelterjedtebb továbbra is a kétcsatornás sztereó.

A leggyakrabban több összetett hang is szól egyidejűleg, vagyis egy adott időpillanatban nagyon sok harmonikus (és több alaphang is) található egyszerre a hangingerben, és ezek átfedésben vannak egymással. Ezeket az átfedésben lévő, összekeveredett harmonikusokat szét kell a hallórendszerünknek válogatnia, megállapítania, hogy melyek járnak együtt, melyek származnak egy forrásból. Erre van egy régi kísérlet is. A kísérleti személyeknek három különböző frekvenciájú tiszta hangot mutattak be:

A hallási észlelés alapegységének megjelölésére a pszichoakusztikában a hallási lánc kifejezést használják. A hallási folyamatban során csak olyan dolgokról szerezhetünk tudomást, amelyekkel valami történik, és emiatt hangot bocsátanak ki. Ezek mind egyedi, különálló és aktív történések. A hallási lánc kifejezés ezekre a történésekre, más néven hallási eseményekre vonatkozik.