Annak, hogy egy mikrofon jól működjön, illetve, hogy egyáltalán működjön, számos környezeti feltétele van. Ezek olykor szigorú előírások. Például egy esőerdőben igencsak csodálkoznánk, hogy amikor kivennénk az érzékeny, hangversenytermi körülményekre tervezett, drága mikrofonunkat a fadobozából, már jóllaktak a rovarok a dobozzal, és éppen a mikrofon nedvességtől szétmállott membránjából csámcsognak. Léteznek ugyan trópusi kivitelű mikrofonok is, de egyrészt egy idő után azokat is nasinak tekintik a rovarok, másrészt az ilyen szerkezeteket általában nem a gyönyörű, kifogástalan hangjukért kedveljük, hanem azért, mert egy különleges, távoli világba vezetnek el minket.

A mikrofonok olyan fontos eszközei a hangfelvételeknek, hangosításoknak, rádió- és tévéközvetítéseknek, hogy mindenképpen érdemes komolyabban is elmélyedni a mikrofonok jellemzőiben. Már most szólok, hogy rengeteg paraméter van, nehogy menet közben elveszítsd a fonalat! Rögtön hozzáteszem, hogy a következőkben csakis objektív paraméterekről lesz szó; abból is van egy rahedli. 

Noha a hangszedők többségét az acélhúros hangszerekhez készített szerkezetek alkotják, az elektronikus hangosítás kezdetei óta volt igény arra, hogy szinte minden hangszert mikrofon nélkül is hangosítani lehessen. Talán a doromb maradt ki ebből a törekvésből, bár az sem biztos.

A mágneses hangszedők a szerkezeti felépítésük alapján két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csapat az egytekercses (single coil), a másik az ikertekercses (humbucker) hangszedők világa. Volt időszak, amikor e két társaság vetélkedett egymással, de napjainkra lecsitultak a harci idegek, hiszen mindkét fajta másképp szól, és inkább elviselik egymást, mintsem a hangszedők újoncai mindkettőjüket eltüntessék.

Ha visszagondolsz a „Torzonborz torzítás” című részre, abban arról regéltem, hogy a torzítás fogalmát és mérését olyan mérőjelekkel végezzük, amilyenek a természetben nincsenek. Ha továbbra is elfogadjuk, hogy a természet nem torzít, akkor másképp ítéljük meg a mágneses hangszedőket is. 

Úgy 90 évvel ezelőtt, a háború utáni mámorban, kiderült, hogy az énekesek hangereje nem mindig elég nagy ahhoz, hogy a fúvós szekciót túlüvöltse. Hogy mégis szóljon valami, a ’20-as évek közepétől egyre gyakoribbá vált, hogy az énekesek szája elé mikrofont tettek, és annak jelét erősítőre, majd hangsugárzóra vezették.