Amióta elektrofon hangszerek léteznek, a legalapvetőbb kérdések egyike, hogy a hangkeltés milyen módon történjék. Másképpen fogalmazva: hogyan lehet utánozni az akusztikus hangszerek hangját úgy, hogy ne kelljen kismillió oszcillátort használni. Ennek egyik módja a hangmintán alapuló hangcsiholás, s már csak az a kérdés, hogy a hangmintát hogyan tároljuk és a tárolt mintát hogyan tesszük lejátszhatóvá.
Az elektrofon hangszerek több, mint 120 éves történetében vannak olyan instrumentumok, amelyek felejtősek ugyan, de működési elvük a születésüket követő fél évszázad után válnak igazán érdekessé. Két ilyen „történelmi lábjegyzet”-ről lesz szó a következőkben.
Már Laurens Hammond élete során is felvetődött, hogy a hangkerekeket elektronikus oszcillátorokkal kellene felváltani, mert az utóbbiak lényegesen kisebb súlyúak, méretűek, hangolhatók és vezérelhetők. Azonban az analóg, csöves vagy félvezetős oszcillátorok könnyen elhangolódtak, az kész csoda volt, ha egy-egy korai elektronikus orgona nem mászott el a koncert kezdetétől annak a végéig.
Laurens Hammond egyik érve a Leslie hangsugárzóval szemben az volt, hogy a Hammond orgona hangját vibrátóval, kórus effektussal és zengetővel együtt a hangszer vonal kimenetéről is lehet hangosítani vagy rögzíteni, a Leslie hangsugárzóhoz viszont mindenképpen mikrofon kell. Don Leslie viszont azzal vágott vissza, hogy a Leslie hangsugárzóhoz a Hammond orgona effektjei nem is hasonlíthatók.
Mindig együtt jár. Az egyik a Hammond orgona, a másik persze, hogy a Leslie hangsugárzó! Az a szerkezet, amely egyértelművé tette, hogy a Hammond orgona nem a sípos orgona jobb-rosszabb utánzata, még akkor sem, ha rengeteg templomban használják orgona helyett.
Miként a világon semmi, így a Hammond orgona sem tökéletes. E remek hangszer hiányosságaival nemcsak azért érdemes foglalkozni, mert egy letűnt kor csodás képviselője, hanem azért is, mert a hiányosságai az évtizedekkel későbbi elektrofon hangszerekre is jellemzők, és amelyek miatt még nem sikerült teljesen utánozni a Hammond orgonát.