Roger Linn alkotta meg az első olyan ismert ritmusgépet, amely nem elektronikus oszillátorokkal, hanem digitális hangmintákkal működött.

A félvezető alkatrészek teljesítménye, az integrált áramkörök egyre összetettebbé, megbízhatóbbá és olcsóbbá válása arra késztette az elektronikus hangszerek gyártóit, hogy könnyebb, sokoldalúbb, programozható – nemcsak előre programozott – ritmusgépeket gyártsanak.

Van valami szomorú abban, hogy a zeneművek túlnyomó többsége ritmikus, mégis az akusztikus ritmushangszereket, illetve az ilyen hangszereken játszó muzsikusokat hagyják ki, pótolják mással a legkönnyebben.

A gitár végső elfajulása a billentyűs vezérlés és a gitár házassága. Külföldiül keytarnak hívják az ebbe a csoportba tartozó hangszereket. Keyboard + guitar = keytar.

A gitár nem bizonyult a legjobb vezérlőnek, ezért számos gyártó döntött úgy, hogy igazi gitár helyett arra hasonlító szerkezettel fog próbálkozni. Így jöttek létre azok a pótlékok, amiken gitárosok is játszhattak, ha megtanulták, hogy nem úgy kell muzsikálni rajtuk, mint a gitárokon.

Az 1982-ben elfogadott midi ajánlás lökött egyet a gitárszintetizátorok fejlesztőin is. A digitalizálás és a midi üzikké történő átalakítás azonban rontotta a nyomkövetést, amit napjainkig is csak a midi megkerülésével, a gyors digitális hangprocesszorok alkalmazásával lehet mérsékelni.